A capoeira a brazilok harcművészete, a brazilok önkifejezésének egyik legrégibb formája, mintegy 300 éve létezik ebben a térségben. Afrika és az őshonos indián kultúra zenéje, mozgásformája, vérmérséklete keveredik benne, története, fejlődése szorosan összefonódik a brazil nép kialakulásának történetével, az évszázadok során a társadalmi-történelmi változásokat követve több fázison ment keresztül. A fejlődés elsősorban azt tükrözi, hogy ki és milyen eszközökkel gyakorolta elnyomó uralmát a népesség többi része fölött, s az elnyomottak hogyan próbáltak ez ellen védekezni, hogyan próbálták szabadságukat kivívni egy olyan korszakban, amikor megfosztották őket minden joguktól, még saját testi erejük és készségeik használatának jogától is.

A 16. században az újonnan felfedezett térség - Brazília - teljes gyarmatosításához a portugáloknak emberi munkaerőre volt szüksége, akiket cukornád-, gyapot-, kávé- és dohányültetvényeken dolgoztattak. Mivel a bennszülött indiánok sem fizikailag, sem gondolkodásmódjukat tekintve nem tettek eleget a gyarmatosítók elvárásainak, Brazíliába megérkeztek az első afrikai rabszolgaszállítmányok. A rabszolgákat Nyugat-Afrikából elsősorban a mai Angola területéről hurcolták Dél-Amerikába. Ezek a néger rabszolgák tekinthetők bizonyos értelemben a Capoeira atyjának. A törzsi táncokat a brazil sajátosságokkal keverve kialakult a harc; a nyílt harc betiltása következményeként kialakult a játék szimulációja, és mindezek - a zene, a tánc, a harc, a játék - utat adtak a világ egyik legösszetettebb sportága, a Capoeira kialakulásának.

Maga a szó, a "Capoeira" eredete, jelentése is sokáig vitatott volt. Mára többé-kevésbé elfogadott, hogy a brazil őslakos tupi-guarani törzs nyelvén "mato cortado-t", vagyis "alacsonyra vágott füves terület"-et jelentő szóból származik. A szó először a 17. században jelenik meg, a Palmares-i harcok idején.

Palmares és a quilombusok története

A holland támadások idején - kihasználva a gyarmatosító portugálok erejének hanyatlását és az ezt követő zűrzavart - rabszolgák ezrei menekültek el az ültetvényekről, kis autonómiákat, ún. Quilombus-okat létrehozva.

A Quilombusok közül Palmares volt a legnagyobb hatással Brazíliára akkortájt. Palmares egy önálló állam volt az államban, a feketék állama, ahol afrikai dialektusok keverékét beszélték; egy önellátó gazdasági egység, amely több mint egy évszázadon át fenntartotta magát. Társadalmukba befogadtak üldözött fehéreket és bennszülött indiánokat is, így ez a többnemzetiségű rebellis állam lassan elérte a 30,000 fős létszámot, ami Brazília akkori lakosságának közel 20 százalékát jelentette.

Palmarest két vezető kormányozta: Ganga-Zumba, aki létrehozta magát Palmarest, és akit egy béketárgyalás során a portugálok csapdába csaltak és megöltek; és Zumbi, aki nem hitt a portugálok békülési szándékában, és a népesség többségével Palmaresben maradt. Zumbi (neve egy afrikai dialektusban azt jelenti: "a háború ura") erős kézzel fogta a közösséget: harcosokat képzett belőlük, kémeket küldött a szomszédos településekre, a dezertőrökkel és árulókkal kíméletlenül elbánt. Macacot, Palmares fővárosát valódi erődítménnyé alakította, és sikerrel szembeszállt a portugál támadásoknak. Zumbit többek között emiatt is halhatatlannak gondolták, ám 16 éves folytonos harc után, 1695-ben számára is elérkezett a vég: a "harcok urát" egy barát csalta csapdába. Zumbi november 20-án halt meg, erről a napról a brazil fekete közösség, valamint minden capoeirista máig minden évben megemlékezik.

Palmares, illetve a többi Quilombus leverése után az újra rabszolgasorba kényszerített feketék magukkal vitték az időközben átalakult, harcosabbá vált Capoeirát az ültetvényekre. Veszélyessége miatt azonban uraik határozottan betiltották eme harc gyakorlását. Ekkor a Capoeira újabb jelentős változáson esett át: azért, hogy folytathassák a Capoeira gyakorlását, a feketék a szálláshelyükön szabadidőben (főleg este, a napi munka után) tartott ún. batucadakon, körben (innen a szó: "roda") játszottak, a harcot megszelídítve, zenével, énekkel kísérve, táncnak álcázva...

A Quilombusok önállósodási mozgalmának leverése után a rabszolgáknak még 200 évig várniuk kellett a szabadságra. Ahogy azt a rodákban sokszor elhangzó dal is mondja, "Princesa Isabel" adta meg a feketéknek a szabadságot, ám nem felebaráti szeretetből, mint azt gondolnánk. Brazília volt az utolsó dél-amerikai állam, ahol hivatalosan eltörölték a rabszolgaságot - történt ez 1888-ban -, akkor is csak azért, mert a köztársasági mozgalmak veszélyeztették a monarchiát, s az így akarta a rabszolga-rendszerrel elégedetlenkedők táborát maga mellé állítani.

A rabszolgaság eltörlésével a fekete népesség semmiféle segítséget nem kapott megváltozott életkörülményeik elfogadásához, annak javításához. Társadalmi-gazdasági helyzetük továbbra is nyomorúságos maradt, a portugál monarchia kizsákmányoltjai maradtak. Sok felszabadított rabszolga vándorolt a nagyvárosokba (Rióba, Recifébe, Salvador de Bahíába, stb), ott keresve boldogulásukat.

Kezdetben a nagyvárosokba vándorolt feketék külön negyedekben, ún. "maltak"-ban éltek. Ünnepekkor, pihenőnapokon itt találkoztak a város capoeiristái, a mindennapok problémáját, nyomorúságos helyzetüket, a kilátástalanságot feledve így szórakoztak...

Az idő múlásával a harcosok, a capoeiristák hírneve nagyot nőtt, a fehérek előszeretettel használták őket akár mint politikusok, fontos személyiségek testőreiként, akár törvénytelenségek elvégzésére - így vált sok capoeirista bérgyilkossá, rablóvá, felbérelt bűnözővé.

1889-re, amikor kikiáltották a köztársaságot, a bűnözés - illetve a capoeiristák rossz hírneve - annyira elharapódzott, hogy az akkori elnök, Marechal Deodoro Fonseca az 1890-ben összeállított büntető-törvénykönyben kettőtől hat hónapig terjedő fogságra ítélte e "Capoeirának nevezett testi erőn és ügyességen alapuló gyakorlatot" alkalmazókat.

A Capoeira újabb, üldözött fázisa jó 40 évig tartott. A 20. század elején Manoel Dos Reis Machado (Mestre Bimba) a Capoeirát "Ginastica Regional Bahiana" néven megreformálta, az utcákról az edzőtermekbe (academia) vitte, s a capoeiristák táborát szigorú szabályainak köszönhetően a munkanélküli fekete népesség mellett az iskolázott, munkával rendelkező fehérek számára is megnyitotta. 1937. július 9-én Mestre Bimba megkapta a hivatalos engedélyt, miszerint ezt a komoly változtatásokon átment "gimnasztikát" oktathatja, s tanítványai azt szabadon gyakorolhatják. A Capoeira liberalizálása után ugrásszerűen megnőtt annak népszerűsége, elsősorban - mint fent említettük -, a művelt, anyagi bázissal rendelkező, társadalmilag befolyásosabb népesség körében.

Amikor a Capoeira történetéről beszélünk, fontos tisztázni egy dolgot: a Capoeira Brazília északnyugati részén, Halagaos és Recife területén vetette meg először a lábát, nem pedig Bahiában. A tévhit onnan származik, hogy a két illusztris mester, a Capoeira Angola, illetve a Capoeira Regional atyjának tekintett Vicente Ferreira Pastinha, ill. Mestre Bimba Bahíában éltek, ott tanítottak, ott élte reneszánszát a 20. század elején a Capoeira.

Modern capoeira filozófiája

A játék központi filozófiája az egyén szabadságának és az egészséges "autokrácia" elfogadásának egységére; a capoeira hagyományának megőrzésére, ugyanakkor fejlődésének támogatására; az erőt és erőszakot helyettesítő fondorlatosságra és technikára; a tiszteletre, és az egészséges félelemre; az együttműködésre, testvériességre, és az egészséges versenyre épül. A közvélemény többnyire táncnak ismeri a capoeirát, de nem szabad elfelejteni, hogy a capoeira mozdulatok és rugások életveszélyesek lehetnek, amennyiben úgy használják azokat. Ez azzal magyarázható, hogy annak idején a fekete rabszolgák nem egyszer az életükért harcoltak, és a mozgásanyag ennek a célnak megfelelően alakult ki. Szerencsére a modern capoeira más törekvésekkel rendelkezik, ugyanis a másik fél harcképtelenné tétele nem szerepel a játékszabályok között. A mai capoeira az egység, a cimboraság és a barátság harca, és éppen ezért fontos a tudás, és egymás tisztelete. Minden capoeirista koncepciója az, hogy egy olyan sportot űz, amely a brazil kultúra részét képezi, és azt képviseli az egész világon - és korántsem egy szabályok nélküli harcot, ahol az erőszak mindent megér. Ahhoz, hogy valakit jó capoeiristának hívjanak, nem fontos erőszakot alkalmaznia a játék folyamán, és a másik felet mindenáron megsebesítenie, avagy fizikai felsőbbrendűségét demonstrálnia.

A modern capoeira világa

A modern capoeira világa hagyomány jellegének köszönhetően a külső szemlélő számára kicsit rendezetlennek tűnhet. Számtalan kisebb, nagyobb egyesület létezik a világon, különböző híres avagy kevésbé ismert mesterek vezetésével, akik saját belátásuk szerint vezetik csoportjukat (pl. nincs egységes övrendszer, egyik csoport övrendszere indul a zöldtől a sárgán és kéken keresztül a fehérig, másoké pedig a sárgától a narancson és kéken keresztül a feketéig avagy pirosig, és vannak csoportok, akik pedig mindenkitől teljesen eltérő színeket társítanak fokozataikhoz). A capoeira nem versenysport, talán ezért is hiányzik egy szabályokat, történelmet, működési irányelveket lefektető világszövetség, ezért a különböző egyesületeket, azok történetét, mestereit érintő információk nem általánosíthatóak.

Batizado

A capoeirában "batizado"-nak (magyarul "keresztelő"-nek) hívják azt az ünnepséget, ahol a kezdő tanulókat hivatalosan bevezetik a capoeira világába. Itt nyerik el első övfokozatukat, és mesterük vagy valamilyen magasabb fokozattal rendelkező capoeirista (pl. instrutor, professor, contramestre) által megkapják capoeira-becenevüket. Ezt az ünnepséget a haladók kellő hosszútávú motivációt, és hogy miért, arra talán még saját maguk sem tudnak magyarázatot adni. Ezek az emberek az egyszerű sportoláson, és testmozgáson kívűl valószínűleg még igényelnek valami "plusz"-t - a capoeira pedig éppen ezt a valami "plusz"-t tudja nyújtani számukra: zenét, éneket, táncot, harcot, színházat és hagyományt, egy új, és ismeretlen kultúrát, valamint egy jó közösséget, mivel a capoeira csoportos tevékenység. Ezzel indokolható, hogy miért válik egyre inkább népszerűvé és közkedveltté a capoeira. 

A capoeira a lelket és a testet egyaránt megmozgatja, így minden ember lelki és testi fejlődését szolgálja, örömöt és energiát ad. A capoeira semmiképpen nem mechanikus sport. Táncos jellege miatt erős kreativitást igényel, és nagyon fontos szerepet kap az improvizáció. A napok, hónapok és évek alatt megszerzett tudást az egyén saját ízlése és belátása szerint alkalmazza a játék során, idővel pedig kialakítja saját stílusát is. A páros jelleg miatt fejleszti a megfigyelőképességet, a gyors reflexeket és kreatív gondolkodást.

Harcművészeti jellegéből fakadóan a tanulók erős hierarchián alapuló közösségbe csöppenek. A különböző capoeira csoportok hierarchiája normális pozitív emberi értékeken alapul: a tudás, a tapasztalat, a kor, és a hagyomány tiszteletén. Számos capoeira csoport létezik világszerte, és ezek hitvallásáról, filozófiájáról, mestreiről és tagjairól rengeteg információ szerezhető be. Minden kezdő capoeirista ahhoz a csoporthoz csatlakozik, amelyik értékrendszerével szimpatizál. Így senki sem vesz zsákbamacskát, és a külső szemmel szigorúnak tűnő diszciplínát könnyű elfogadni.

A capoeira és a zene

A capoeira mozgatórugója a hangszeres zene és az ének. Ez adja a mozgás ritmusának alapját, emellett az energia, az "axé" fő forrása.

További szerepei az évek során válnak érthetővé és hasznossá a capoeirista számára. A zene irányítja a rodát, a gyakorlott capoeiristák a ritmushoz, a dalszöveghez igazítják játékukat, a sebességet, a stílust. Egy-egy szép mozdulatot, ügyes cselt dicsérhetnek tapssal, dallal is.